Pendrive-nak néz ki, de nem az: legújabb tesztünk szenvedő alanya az Audioquest nevű cég Dragonfly hangkártyája, ami itt látható a képen, és tényleg nem pendrive. Az ízléses bőrtokkal szállított audióeszköz nem mindennapi cucc, ugyanis mindösszesen annyit tud, hogy egy jó minőségű sztereó hangkimenetet hoz létre pendrive-szerű kivitele hátulján, 3,5-es jack dugón, vonali vagy fejhallgató szinten.

Ilyesmit ugye a Media Marktban kétezer forint körül is árulnak, a Dragonfly azonban bruttó 69 ezer forintba kerül a forgalmazónál, a Pixelnél - mégpedig azért, mert a belőle kijövő hang minősége egészen egyszerűen szavakkal leírhatatlan; a benne lévő elektronikai komponensek ugyanis egy teljesen más világból érkeztek, az audiofilektől. Ebben a világban teljesen normális, hogy extra kivitelezésű D/A konvertert vesz valaki a CD-játszójához néhány százezer forintért, mivel a párszázezer forintos CD-játszóban éppen ezen az alkatrészen spóroltak.

A Dragonfly ennek megfelelően természetesen egy csúcskategóriás D/A konverterrel indít - mégpedig egy ESS Sabre-rel, ami bizony maximum 32 bites konverziót tud, egészen hihetetlen, 133 decibeles dinamikával. Ez a konverter nem a szokásos Sigma Delta eljárással konvertál, mint a piac nagyrésze, hanem egy saját, Hyperstreamnek nevezett módszerrel, bármit jelentsen is ez. Azt biztos jelenti, hogy jobb a hangzó eredmény, mert elég sok csúcskategóriás készülékbe került már be ez a chip. 

A hangzás hűségét segíti az is, hogy két független órajel hajtja a chipet, ezzel állítólag ki lehet kerülni az órapontatlanság miatt fellépő kellemetlen, úgynevezett jitterjelenségek nagy részét, és tűpontosan lehet szállítani az adatokat a kimenetre. Ami egyébként, a szoftverdrivernek köszönhetően maximum 24 bites és 96 kilohertzes lehet, a 32 bites bontás nincs megvalósítva - viszont ma még nincs is ilyen fájlunk, ugye.

Az eszköz eleganciáját növeli, hogy működás közben világít! Méghozzá nem is akárhogy, a színe az éppen lejátszott hangfájl mintavételezési frekvenciájától függ: 44,1 kHz-es hang esetén zöld, 48-nál kék színben pompázik, 88,1-nél sárgába vált, 96 kHz pedig magentába borítja őt. 

Kimeneti hangerejét szoftverből lehet állítani, 64 lépésben, de fix vonalszintre is belőhető. És állítólag hiába a high-end minőség - még a gyenge minőségű mp3-ak is sokkal jobban szólnak vele, mint bármi máson. Erről kisvártatva meg is fogunk győződni.

Az installálás természetesen drivertelen, csak be kell dugni őt egy szabad USB-helyre, a többi a gép (Macen és PC-n is működik természetesen) dolga. Ha mindent rajta akarunk hallgatni, akkor egy kis tennivalónk mindkét platformon van: elsődleges eszközzé kell választanunk, a megfelelő módozattal (amit a pár oldalas kézikönyvben megtalálunk).

A gyors installálás gyors ijedséget is hozott - először egy USB hubra dugtam a hangkártyát, ami nem várt komplikációt okozott - bár semmifajta hibaüzenet-jellegű problémába nem ütköztem, és az eszköz is néma csendben volt, amint elérte az első néhány, analógra konvertálandó bit, egy folyamatos, nagyon jól kivehető, középmagas frekvenciájú hang kísérte a megszólaltatott zenét. Az első pánik után a legegyszerűbb változtatást eszközöltem: elhagytam az USB hubot, és a gép direkt USB csatijára akaszkodtam rá, és a jelenség úgy eltűnt, mintha nem is lett volna soha semmi baj.

Persze az egész dolognak csak a lényegét nem lehet itt a teszten visszaadni: a kompromisszumtalan csodahangminőséget, ami az ember fülét megüti már egy sima, 16/44-es, 320 kilobites mp3-mal is. Ezzel a cuccal megelevenednek a bitek, mintha száz patak eredne egyszerre a föld alól, mindenhonnan, és egyre bőségesebben ontanák együtt az éltető nedűt. Mintha gyorsított felvételen szökkenne szárba a tavasz, és színezné össze-vissza a retinánkat azokkal a jól ismert, de megunhatatlan színekkel. Mintha ezernyi jegesmedve üvöltése adódna össze egyetlen, univerzumszaggató hanghatásban. Haha. Az irodalomnak vannak eszközei, de ide ezek sem lesznek jók.

Emlékszem az első audiofil lemezjátszók megjelenésére, amikor kiderült, hogy még az agyonjátszottnak, szénné koptatottnak gondolt LP-ken is mennyi olyan zenei információ van, amiről előzőleg nem tudtunk, nem is tudhattunk - hát valami ilyen érzés keríti az embert hatalmába, hallgatva ezt a picike eszközt. Mert az derül ki vele, hogy lehet a digitális is szép, csak annyi az egész, hogy jól kell tudni lejátszani. És annyira jó volna, hogy most, hogy a technológia birtokába került az emberiség, lehetőleg minél több gyártó alkalmazná is azt. Legalább a mi területünkön, a stúdiószakmában, ahol annyira nem mindegy, hogy mivel tömjük a fejünket napi tizensok órán át.

Persze nemcsak mp3-mal teszteltünk, nem lehet kihagyni a 96/24-es csúcsfelbontást sem (tömörítetlenül, természetesen), az élmény leírására az előzőekből következően nem is teszek kísérletet. Kapóra jött, hogy az ír shoegaze legenda, a My Bloody Valentine éppen most hozott ki húsz év után új lemezt; teljesen analóg felvételi rendszeren készítették, és 96/24-ben is le lehet tölteni az anyagot tizenkét euróért, a weblapjukról.

Nagy felbontásban egyébként több zenét be lehet szerezni, mint gondolnánk, vannak kifejezetten erre szakosodott oldalak, mint például a HDtracks. ahol 15-25 dollár között be lehet szerezni olyan albumokat, mint Michael Jackson klasszikus lemezei, aThriller és a Bad, Al Di Meola néhány lemeze, például a szintén legendás Friday Night in San Francisco, Rolling Stones, Johny Cash, Barbra Streisand, Billy Joel, a Chicago, Rod Stewart, Dave Brubeck felvételei. És még rengeteg mást is, nyilván.

Aki pedig mindezt nem hiszi, az látogasson a Pixelbe, és győződjön meg arról, hogy igazat beszéltünk.