Zenei világrekordot hozott a hét: az Apple mind az ötszázmillió iPhone-júzert megajándékozta a U2 új albumával. A tény - azon túl, hogy korszakhatár -, jól jelzi a rögzített zene mint produkció piaci értékét is. Sokan találgatták ugyanis, hogy vajon melyik fél fizetett pénzt a másiknak; egyáltalán nem volt egyértelmű ugyanis, hogy ki járt jobban az üzlettel. Már maga a találgatás ténye is jelzi, hogy a most már majdnem két évtizede tartó vita azoknak az igazával zárult, akik azt mondták, hogy a rögzített zenének szabadnak és ingyenesnek kell lennie - hiszen úgysincs valódi értéke ebben a formában, fizikai létezésétől megfosztva.
Azért a másik oldal is megkönnyebbülhet egy picit: a hírek szerint mégiscsak a U2 kasszírozhatott egy összeget az Apple számlájáról, mégpedig 30 millió dollárt - épp elég szép pénz még egy első vonalas világsztárnak is, bolti eladásból valószínűleg a töredékét sem tudták volna beszedni. De azért osszuk csak el a harmincmilliót az 500 millióval: hat centet kapunk albumonként, és ez pont egy nagyságrenddel kisebb pénz, mint amennyit jogdíjminimumként csak a szerzői jogvédő intézmények el szoktak kérni albumonként - a többi résztvevő közreműködő csak ezután jönne. Hatcentes árszinten (10-20 forintért tehát) talán a régi albumokat is jobban lehetne értékesíteni - ha nem is 500 millió példányban, de jelentősen fel lehetne pörgetni a pillanatnyilag tetszhalott zenei katalógusok piacát. Mindenki értelmes, kifizethető összegért felépíthetné a saját zenei könyvtárát, és a művészek is hozzájuthatnának egy egyszeri, értelmes összeghez.
Megjelent viszont egy másfajta nézőpont is, itt például a Washington Post berkein belüli blogon: ha a zenéből spamet csinálunk, és kéretlenül terjesztgetjük százmillióknak, az nem kifejezetten segít az iparág helyzetén, sőt. A rögzített zene mostani, nullaközeli értékét ugyanis lehetséges tovább csökkenteni, egyenesen a negatív koordináták felé, valahova a pénisznövelő szereket és állatos pornót ígérő emailek szférájába. Olyan tartalom válhat belőle, amit a legtöbben még ingyen sem szeretnénk látni, amit vagy törlünk az első tizedmásodpercben, vagy rafinált szűrőket állítunk fel rájuk a levelezőprogramunkban. A U2 például épp elég megosztó zenekar ahhoz, hogy helyből felidegesítsen néhány tízmillió embert pusztán a nevének említése, nemhogy a privát szférájába (a mobiltelefon ugye az valami ilyesmi) kivitelezett benyomulása.
Utolsó kommentek