A házi hangstúdiók szinte minden elemét érintettük már, kivéve a MIDI-rögzítőt. Mint arról már szó volt, a MIDI-rögzítők, a szekvenszerek nem magukat a megszólaló zenei hangokat, hanem a MIDI-üzeneteket rögzítik memóriájukban, illetve valamilyen elektronikus háttértárolón (memóriában, merevlemezen, hajlékonylemezen). Arról is beszéltünk, hogy szekvenszer lehet beépítve valamilyen hangszerbe, lehet egy direkt erre a célra kitalált eszköz, és lehet valamilyen számítógép, amely rendelkezik MIDI-illesztővel, MIDI-csatlakozókkal, illetve a megfelelő számítógépes programmal.

A dalszerkesztők működése általában nem nagyon különbözik egymástól, függetlenül attól, hogy céleszközről van szó vagy számítógépről. Esetünkben érdekesebbnek tűnnek a számítógépes megoldások, a zenészek többsége már ilyeneket választ, ezeket tárgyaljuk tehát részletesebben - és igazából az előbbiek is hasonlóan működnek, csak nem nagyfelbontású színes képernyőn követhetjük zeneszerzésünk folyamatát, hanem egy kisebb kijelzőn.
 
Legelőször el kell döntenünk, hogy milyen számítógépet szeretnénk használni az összeállítandó házi hangstúdióhoz. A személyi számítógépek piacán többféle választásunk lehet. Használhatunk Commodore 64-et (vagy 128-at, esetleg Amigát), Atari gépeket, IBM PC-kompatibilis gépeket, vagy Apple számítógépeket (manapság általában Macintosht).

Amikor az eredeti könyvet írtuk, 1992-ben, akkor ez a sok típus még mind megvolt. Ma már csak PC-k és Macek léteznek, ráadásul a két rivális géposztály ma már valójában teljesen ugyanazokból az elemekből épül fel, különbség csak a rajtuk futó operációs rendszerben van: PC-nek ma azt a gépet hívjuk, ami a Windows valamelyik változatát futtatja, Macnek meg azokat, amelyek az Apple által készített OS X-et, melynek aktuális darabja most a Tiger kódnevű operációs rendszer.

Ezeket a számítógépeket alapvetően két csoportba kell osztanunk. Az egyik csoport tagjaiban van beépített MIDI-csatlakozási lehetőség (például az Atari gépekben), a másikban pedig a MIDI-csatlakoztatási lehetőséget külön bővítőegységgel vagy bővítőkártyával kell biztosítanunk. A beépített MIDI-csatlakozási lehetőségnek köszönhetően az elmúlt években az Atari ST számítógépek kerültek a legerősebb pozícióba a számítógépes zenei alkalmazásoknál, azaz a hangstúdiókban. Mára azonban, mivel az IBM PC-alapú gépek amúgy is eléggé elterjedtek, lassan, de biztosan a MIDI-vonalon is átvették a vezetést, bár külön MIDI-s bővítőkártya is kell hozzájuk, hogy használni lehessen őket zenei célokra.

Az Atari nagyon sokáig nyerő pozícióban volt a zenészeknél, aztán egy balul sikerült fejlesztés, a Falcon nevű típus jégre vitte a céget. A Falcon okos gép volt, de nem futottak rajta a régi programok, így az átállás zűrös volt rá, és így inkább a biztosabb lábakon álló PC-s vagy Maces világra váltott a túlnyomó többség.

Egy 1990-es statisztika szerint - amelyet az International MIDI Association készített -, a elterjedtségben a PC mellett már a Macintosh is megelőzte az Atarit a MIDI-s alkalmazások területén, világviszonylatban (Amerikában egyeduralkodó a PC, míg az Atari már csak Európában vezet). Ennek azért van egy olyan oka is, hogy míg az IBM PC alapú számítógépek ára az utóbbi időben drasztikusan csökkent (a teljesítményhez viszonyítva), addig az Atari gépek a megfelelő bővítésekkel árban talán már felül is múlják a hasonló kiépítettségű PC-t (ezentúl az IBM PC-kompatibilis gépeket egyszerűen csak PC-nek fogjuk nevezni). Az előzőekhez jön még az is, hogy mára már a PC-ken is rendelkezésre áll egy egyszerű kezelésű grafikus felhasználói felület, a Microsoft cég Windows nevű rendszere, amely nagyon hasonlít az Atari, de még inkább az Apple Macintosh operációs rendszerére (emiatt az Apple már hosszú ideje perben áll a Microsofttal). A Windows rendszer ráadásul a PC hardverét hatékonyabban használja ki (pl. memóriaméret, processzorkapacitás), mint elődje, a DOS, a PC-k eddigi legelterjedtebb operációs rendszere, tehát így minden feltétel adott ahhoz, hogy a PC-k Európában is egyre jobban háttérbe szorítsák az Atari gépeket a zenei alkalmazások területén.

Ezek után kézenfekvő, hogy az összeállítandó mintastúdiót most már inkább PC-kre alapozzuk. Ahhoz, hogy egy egyszerű kis házi stúdiót létrehozzunk, a következőkre van szükségünk: először is egy billentyűs hangszer - ez lehet egy komplett szintetizátor (természetesen MIDI-vel), vagy egy mesterbillentyűzet. Amennyiben az utóbbit választottuk, úgy szükségünk van egy hangmodulra is, hogy azért legyen valami, ami hangot is ad. Természetesen lehet még egy külön hangmodulunk akkor is, ha komplett szintetizátorral dolgozunk, de mi itt most csak a minimális összeállítással foglalkozunk. Ezek után már semmi másra nincs szükségünk, csak egy számítógépre a megfelelő szekvenszerprogrammal ellátva. Ez, az előzőek szerint célszerűen egy PC lehet (pontosabban: legalább PC/AT), valamint egy elterjedtebb, jól használható PC-s szekvenszerprogram. A PC kiépítése erősen függ attól, hogy milyen dalszerkesztőt használunk, ezért itt most csak  ajánlásokat teszünk. Ami mindenképpen célszerű, az, sebessége miatt legalább egy PC/AT gép (Intel 80286, 80386, 80486 processzorral), minimum 12 megahertz órajellel, legalább 1 megabyte RAM memória, floppy meghajtó (1.2 MB/5.25", vagy 1.44MB/3.5", esetleg mind a kettő), merevlemezes egység, manapság minimum negyven megabájt kapacitással, valamint monokróm (fekete-fehér) monitor és monokróm grafikus kártya, nyomtatóillesztõ és soros illesztőkártya, végül természetesen MS-DOS, vagy PC-DOS operációs rendszer. DOS alatt futó szekvenszerek a fenti számítógéppel már működőképes állapotba hozhatók, ha azonban Windows alapú programot szeretnénk használni (ezek már grafikus megjelenésű programok), akkor PC-alapú számítógépünknek célszerű a következõképpen kinéznie: legalább 80386SX processzor, minimum 16 megahertz órajellel, legalább 2 megabájt RAM memória (jobb, ha 4 megabájt), az előbbiekben említett hajlékonylemezes egységek valamelyike, vagy mind a kettő (egyelőre még elterjedtebb nálunk az 1,2 megabájtos, 5,25"-os floppy), 80 megabájt kapacitású merevlemez, VGA felbontású, színes grafikus monitor és kártya, nyomtató- és soros illesztőkártya, soros egér, valamint maga a Windows (3.0, vagy e fölötti verziószámú) operációs rendszer (és a fentiekben már említett MS-DOS is - a Windows egyedül nem boldogul még).

Amit itt olvastunk, természetesen nyugodtan elfelejthetjük, hiszen ma már ilyen kis tudású számítógépek nem léteznek. A ma számítógépe Intel vagy AMD mikroprocesszorral van szerelve, órajelsebessége legalább 1,5 gigahertz (az annyi, mint 1500 megahertz), zenei célokhoz legalább 512 megabájt RAM memória dukál, a merevlemez már minimum 80 gigabájt (azaz 80 ezer megabájt), és a Windows XP vagy OS X Tiger operációs rendszerek valamelyike (utóbbit hivatalosan csak az Apple  által összeszerelt gépek futtatják, nem hivatalosan viszont szinte bármelyik.

Már majdnem készen vagyunk a számítógép konfigurálásával, egy dolog azonban még hiányzik, nevezetesen a MIDI bővítőegység, vagy bővítőkártya. Az egyszerű (1 be- és kimenetű) interfészek közül a legjobb a Roland MPU-IPC-T nevű MIDI-vezérlőkártyája, amely 1984 óta, azaz megjelenésétől kezdve kváziszabvánnyá vált a PC-s MIDI-vezérlők területén. Ez abban is megmutatkozik, hogy a kártyát rengetegen utánozzák, ezek is használhatók az eredeti helyett. Egyértelmű ajánlást a kártya típusára azért nem lehet tenni, mert ez nagyban függ attól, hogy milyen programmal szeretnénk  használni, és a kiválasztott program támogatja-e egyáltalán az ajánlott kártya használatát. Célszerű ezért körülnézni a piacon a program és a kártya megvásárlása előtt; a kiválasztott szoftver és a kártya passzolnak-e egymáshoz.

Ma már ez a kártya sem létezik, helyette remek kombinált hang- és MIDI-megoldások vannak, szédületesen nagy számban. A szoftveres meghajtóknak köszönhetően ma már bármelyik kártya bármilyen szoftverrel üzemeltethető, ezért nem nagyon kell aggódni emiatt sem. Illetve, egy fontos dolog mégis: a zenei alkalmazások azokkal a hangkártyákkal működnek igazán jól, amelyek rendelkeznek úgynevezett ASIO szoftvermeghajtóval. Az olcsóbb, egyszerűbb hangmegoldásokhoz ilyet nem adnak, ezért, ha zenélni szeretnénk, ez a legfontosabb kérdés a boltban, ami elhangozhat.

A PC-k a többi számítógéppel szemben egy teljesen új lehetőséget is biztosítanak, ez pedig az integrált hangkártya, amely tulajdonképpen MIDI vezérlőkártyával egybeépített szintetizátor-hangmodulok.

Talán már kitaláltuk: ilyen sincs már a piacon, a szoftveres szintetizátorok teljesen kiszorították ezt a termékkategóriát. A szoftverhangszerek a házi stúdióktól kezdve a profi laborokig minden szinten forradalmat csináltak, hiszen nincs semmilyen extra igényük, csak egy hangok lejátszására alkalmas hangkártya, és tetszés szerinti működési elvű szintetizátorokat megvalósíthatunk velük - ma már a piacra kerülő szintetizátorok túlnyomó többsége szoftverhangszer, míg a hagyományos, dobozban-billentyűzetben megvalósuló, kézzelfogható elektronikus hangszerek területén évről évre egyre kevesebb az újdonság.
 
Az alapegységekkel tehát megvolnánk, most már csak össze kell drótozni az egészet, illetve jó volna, ha a rendszer meg is szólalna. Az utóbbi kérdéssel nincs is különösebb baj, a hangmodulra köthetünk például fejhallgatót, de ha kényelmesebben (és főleg: hangosabban) szeretnénk hallgatni a zenét, akkor egy egyszerű hifi erősítővel és két hangfallal minden további nélkül boldogulunk. Az összedrótozáshoz MIDI-kábelekre is szükség van, ezeket a gyártók is szoktak biztosítani a megvásárolt hangmodulokhoz, de külön is lehet venni a szakboltokban.

A szoftverhangszeres házi rendszerekben hangmodul ugye nincs, így ezek esetében a PC-s hangkártya vagy külső (USB vagy Firewire-csatolós) hangeszköz sztereó kimenetét kell hallgatnunk a fejhallgatón, vagy azt kell kierősítenünk.

A MIDI-kábel, ha lehet, ne legyen hosszabb pár méternél, és kéteres árnyékolt kábelbõl illik készíteni. A pár méter kifejezés azt jelenti, hogy a lehetséges hossz erősen függ attól, milyen minőségű kábelt használunk (azaz, hogy milyenek a kábel elektromos tulajdonságai). Jó minőségű kábellel túl lehet lépni a bűvös tizenöt métert is úgy, hogy a rendszer hibátlanul működőképes marad.

A MIDI-kábel is egyre valószínűtlenebb darab egy kis házi rendszerben. A MIDI-billentyűzetek többsége már USB-kábellel is csatlakoztatható a számítógéphez, ami számos előnnyel jár - stabilabb, jobb csatlakozói vannak, gyorsabb, és a gép felismeri a rádugott eszközt automatikusan. Viszont: az USB-kábelen is ugyanazok a MIDI-üzenetek utaznak.

Maga az összekábelezés történhet több módon is, az előző fejezetekben leírtak szerint. Amit tudni érdemes előtte, az az, hogy a számítógép MIDI kártyája minimálisan egy MIDI kimeneti (MIDI OUT), illetve egy MIDI bemeneti (MIDI IN) csatlakozót tartalmaz (vannak bonyolultabb kártyák, amelyeken van MIDI THRU, vagy több MIDI IN és OUT). A MIDI IN csatlakozón keresztül kapja a számítógép a rögzítendő MIDI információkat, a szekvenszerprogram ezekkel az információkkal dolgozik, ezeket rögzíti. A MIDI OUT csatlakozón akkor kapunk jeleket, amikor a számítógép (illetve a szoftver) az előzetesen bejátszott és megszerkesztett dalokat visszajátssza (playback). Nyilvánvaló tehát, hogy a számítógépet úgy kell bekötnünk MIDI-s rendszerünkbe, hogy mind a MIDI-bemenet, mind a MIDI-kimenet funkcionálhasson.

Továbblépve, építsünk egy kissé komolyabb stúdiót! Ez például azt is jelentheti, hogy a rendszerbe bekötünk például egy dobgépet, valamint a hangfelvételhez egy többsávos rögzítőmagnót. A dobgép bekötését nem kell külön tárgyalnunk, általában akkor van rá szükség, ha a használt hangmodul nem tartalmaz dobhangokat, vagy ha egyéb, jobb minőségű vagy változatosabb dobhangokra van szükségünk.

A stúdiófejlesztés ma többnyire azt jelenti, hogy még újabb, még szofisztikáltabb szoftvereket telepítünk a számítógépre. A soksávos rögzítőmagnó funkcióját ma már szinte az összes MIDI-szekvenszer ellátja, így arra biztos nincs szükség - ha pedig van, akkor széles választékban állnak rendelkezésre szalag nélkül, merevlemezre vagy memóriakártyára rögzítő soksávos eszközök. És dobprogramot is számtalan közül választhatunk persze...

Lássuk, mi a helyzet a többsávos rögzítőmagnóval! Elõször is felvetődik a kérdés, hogy mi szükség van erre? Képzeljük el, hogy nemcsak elektronikus szintetizátorból származó zenei szólamokat szeretnénk rögzíteni, hanem, urambocsá, éneket is; máris megvan az ok. De a további akusztikus hangszerek hangjait is ilymódon, ezzel a technikával rögzíthetjük.

Mit is végez tulajdonképpen egy ilyen többsávos magnó? Ezek ránézésre közönséges, kazettás vagy orsós magnetofonok, de nem sztereóban, vagyis két sávon készítenek felvételeket, hanem 4, 6, vagy 8 sávon (vagy 16-on, 24-en, 32-n a profiknál), és kiváló minőségben. A szalagsebesség kazettás gépeknél általában a szokásos 4,75 cm/másodperc helyett 9,5 cm/másodperc is lehet, mégpedig azért, hogy a frekvenciaátvitel, így a hangminőség jobb legyen. A kazettás magnóktól azért persze várjon senki CD-minőségű felvételt; már csak azért sem, mert az egyik sávra rögzített felvételt gyakran a másik sávra át kell másolni az új hangszerek hangjával együtt, amivel már hallható minőségromlás következik be. Vannak természetesen jobb megoldások is, de ezek többnyire digitális technikára épülnek (soksávos digitális magnók, merevlemezes rögzítõk).

A többsávos magnók kapcsán felvetődik még egy kérdés, mégpedig a szinkronizálás kérdése, azaz, hogy hogyan tudjuk a következő rögzítendő sáv zenei anyagát pontosan ráilleszteni a már meglevőre. Erre a problémára sok megoldás született, ezek közül a legismertebbek közül való az egyszerű magnószinkron (tape sync) jel, illetve a videotechnikában is használt SMPTE rövidítésű időkódolási és szinkronizálási rendszer, valamint a MIDI-időkódolás (MIDI Time Code). A többsávos magnók egyszerűbb fajtái maximum a magnószinkronizálási jeleket használják, azaz gyakorlatilag legfeljebb indulási és megállási jelekre reagálnak, de időkódot bármikor rögzíthetünk egy közönséges hangsávra is, ha hajlandóak vagyunk feláldozni egyet közülük (az SMPTE időkód ugyanis nem más, mint egy furcsa, ám információt hordozó hangjel). A fejlettebb eszközök viszont MIDI-időkódot, vagy SMPTE-t (amerikaiasan olvasva: 'szimptit') olyan módon használnak, hogy ennek rögzítéséhez külön magnósávot tartalmaznak, így az nem a hangzó anyagtól veszi el a helyet.

Házi hangstúdiónk természetesen lehet ennél jóval bonyolultabb is, ez általában elsősorban a pénztárca vastagságának kérdése. Általánosságban célszerű elfogadni azt, hogy próbáljuk meg stúdiónkat modulárisan felépíteni, azaz: egy-egy bővítés esetén ne kelljen a cucc felét kidobni (vagy jóval értéke alatt eladni).

Nézzük ezek után a szekvenszerprogram működését. Ennek alapvető funkciója minden esetben a bejövő MIDI-események egymás utáni, időben pontos rögzítése. Azonban természetesen nem sokat érünk a rögzített MIDI-információkkal, ha utána semmit nem lehet velük kezdeni, ezért a második lényeges funkció a rögzített MIDI-üzenetek visszajátszása. Mint arról már volt szó, a MIDI-események egymás utánja kiadja magát a kívánt zeneművet - ritka azonban az olyan zenész, aki mindig hajszálpontosan tud játszani. Ezért a szekvenszerek olyan funkciókat is tartalmaznak, amelyekkel a kész, vagy éppen készülő zenébe bele lehet nyúlni. Milyen funkciókról van szó? Elõször is, nem minden zenész vagy zeneszerző tudja a teljes zeneművet elsõre, egyvégtében kitalálni és bejátszani. Az esetek többségében a zeneszerzőnek elõször csak dallamfoszlányok, ritmusok, hosszabb-rövidebb részletek jutnak az eszébe. Ezért, mint egy klasszikus vágópult, a szekvenszer is lehetővé teszi, hogy egymás mellé illesztgessünk különböző, előre bejátszott részleteket, dallamsorokat.

A szekvenszerben nyilvánvalóan több zenei sávot használhatunk, csakúgy, mint egy analóg stúdióban, vagy éppen a nemrég említett többsávos magnóknál. Van azonban egy alapvető különbség! Először is, itt csak MIDI-információkat rögzítünk, és digitális a rögzítés (nem fog elromlani a jel, akárhányszor átmásoljuk), valamint jóval pontosabban lehet tartani az ütemet. Viszont itt csak azokból a hangokból lehet választani, amelyeket hangmoduljaink és dobgépeink meg tudnak szólaltatni.

Egy szekvenszernek tehát tudnia kell sávonként felvenni (a sávok maximális száma 10-től 2000-ig is terjedhet), akármelyik időpozíciótól (hangtól, ütemtől) kezdődően visszajátszani az addig rögzített összes sávot, vagy csak bizonyos, előre kijelölt sávokat, sőt, a sávok lejátszása közben felvenni egy vagy több újabb sávot, magnószerűen oda-vissza csévélni, azaz bizonyos időpozíciókra beállni, és minden mást, amit általában egy magnó is tud. A kész dalokat vagy egyes részleteket el kell tudnia mentenie (azaz merev- vagy hajlékonylemezre kiírni), valamint onnan visszatölteni, ezekre a mentett állományokra a megadott név szerint hivatkozni. A mai szekvenszerek természetesen tudnak SMF (Standard MIDI File) formátummal is dolgozni, így különböző szekvenszerprogramok között is cserélhetünk felvett zenei darabokat.

A szekvenszereknek valahogy meg is kell jeleníteniük a rögzített MIDI-információkat. Ennek több módja is van. Kézenfekvőnek látszik a kottás megjelenítés, azonban ez technikailag elég bonyolult, meg aztán nem is olvas mindenki kottát, és van aki ismeri, de mégsem szereti. Ezért ezen a módszeren kívül van még egy másik elterjedt megjelenítési mód, ez pedig a hangoknak hangmagasság és időtartam szerinti grafikonos ábrázolása. A grafikon függőleges tengelyét képzeljük el úgy, mint a hangmagasság tengelyét - ezt úgy is szokták ábrázolni, hogy a függőleges tengelyhez felrajzolják a zongorabillentyűzetet. A vízszintes tengely az időt jelképezi, másodpercben vagy zenei ütemek szerint skálázva. Az így előállt koordinátarendszerben egyszerűen pontokkal vagy vízszintes vonalakkal - pont úgy, mint a kintornások hengerein - ábrázoljuk a megszólaltatott hangokat. Minden sávot külön-külön meg lehet jeleníteni egy ilyen grafikonon, de nincs akadálya annak sem, ha több sávot egyszerre akarunk megnézni.

Persze ez a megjelenítés sem tökéletes így még, mert arra, hogy hogyan ábrázoljuk a hangerőt, a hajlítást, és más egyéb paraméterek változását, még nem ad választ. Ezekre a programkészítõk a legkülönfélébb módszereket találták ki, amelyek elég sokfélék ahhoz, hogy itt ne tudjunk foglalkozni mindegyikükkel - az egyes módszereket a felhasználónak a program használata közben kell megismernie.

Egy dalszerkesztő használatakor nagyon fontosak a szerkesztőfunkciók, tehát a kivágás, a beillesztés, a hangonkénti kiigazítás lehetőségei, és más, összetettebb műveletek. Ezeken kívül pedig mindenhol vannak olyan hasznos segédfunkciók, mint például az úgynevezett kvantálás, ami azt jelenti, hogy a program az időben nem pontosan bejátszott hangokat a helyükre teszi, "behúzza". Ettõl lesznek egyes dalok aztán olyan pontosak és monotonak... és ennek kivédésére van meg néhány programban ennek a funkciónak az ellenkezője is, azaz a játékot egy kissé emberivé, véletlenszerűen pontatlanabbá tudják tenni.
 
A szekvenszerek mellett (vagy azokkal egy programrendszeren belül, azokkal egybeépítve) léteznek még olyan programok is, amelyekkel egy hangmodulhoz nagyon sok hangprogramot tudunk eltárolni, és új hangokat is tudunk szerkeszteni. Ezek a hangkönyvtár-készítő és szerkesztő (librarian-editor) programok. Léteznek továbbá olyan programok is, amelyek a kész zeneművet képesek klasszikus kottává alakítani, és azt kinyomtatni - ezek azonban szintén nem tartoznak a házi stúdióépítés fő csapásirányába.