Ugyan ki fog egy táblagéppel zenélni? - hangzott el itt az egyik poszt alatt a laikus komment, aminek tulajdonképpen lehetne is valóságalapja. Aki nem követte nyomon, hogy mi történt az iPad-zenei platformon az elmúlt két évben, az joggal gondolhatja ezt az egészet kicsit hóbortos emberek közepesen költséges, ám haszontalan szórakozásának. Mi viszont éppenséggel követjük, és most éppen az egyik leghasználhatóbb táblaperifériát, az Akai SynthStation 49 nevű négyoktávos mesterbillentyűt helyeztük be óvatosan a górcső alá.

Az iPad lett a legizgalmasabb szintiplatform az elmúlt tizenkét hónapban, ez most már nem is kétséges. A digitális szintiipar legnagyobb öregjei közül többen is ide helyezték át tevékenységük fókuszát (például a Fairlight-zseni Peter Vogel, vagy Wolfgang Palm, PPG-guru, de ide tehetjük a Korg stábját is), a szoftszinticégek is elkezdtek errefele sodródni (Minimoog az Arturiától!), mellettük pedig szinte minden hétre jut egy meghökkentő bemutató valamilyen kicsi, ismeretlen, de szupertehetséges fejlesztőlaborból.

Az iPad emellett tulajdonképpen el is hagyta a szoftvermezőnyt - a Synthtopia fejtegetése teljesen igaz, egy iPades szoftszinti sokkal inkább emlékeztet egy hardverszintire, mint a PC-s, Maces világ pluginjeire és standalone-jaira. Egy-két gombnyomásra letöltődnek és felinstallálódnak, nincs hosszú kínlódás, gépcserénél pillanatok alatt helyreállítható az előző konfigurációnk az iTunes vagy az iCloud mentéséből, és az iPad 2-től felfele már latency- és teljesítménykérdések sincsenek - rezzenéstelenül és azonnali módon reagál a rendszer, mintha csak hardver lenne.

Bár az érintőképernyőn mókás dolog játszani - a fejlesztők mindent megtesznek érte, hogy extra kifejezési eszközöket találjanak ki az újszerű felületre -, azért a dolog csak akkor válik valóban éles körülmények között is használható eszközzé, ha valódi billentyűvel hajthatjuk. Billentyűt pedig sokfélét köthetünk már a táblára - de most még semmi sem olyan kényelmes és kézenfekvő megoldás, mint az Akai kétféle, foglalattal is ellátott készüléke, melyek közül most a nagyobbat, a négyoktávost vezetjük itt elő.

A SynthStation nem túl robusztus hangszer. Olcsó műanyagokból szerelt kivitele nem azt az érzést kelti, hogy hosszú turnézást is kibíró, izmos gépezetet kapunk a kezeink közé - az Akainál pedig vannak ilyen darabok is. Ezt a terméket árra optimalizálták, ez azonnal látszik, és ez mondjuk sikerült is, hatvanezer forint körül már a mienk lehet.

Táblafoglalata a régi, soktűs csati, így az iPad 1, 2, 3 modelleket tudjuk használni vele, a négyes Lightning-interfésze sajnos már nem kompatibilis vele. Létezik ugyan hozzá egy kis átalakító az Apple kínálatában, de ezzel épp a foglalat fizikai biztonságát vesztjük el, tehát nem ajánlom. Az 1, 2, 3-at viszont a foglalaton keresztül természetesen tölti is, ha be van kapcsolva.

Csatlakozóügyben nem vagyunk elkényeztetve: a billentyű hátán két monó nagyjack hozza ki a tábla sztereó hangját, van egy kitartáspedál-lehetőség, USB egy PC-Mac számítógéphez, és egy minijackes sztereó fülesdugó. Nincs például ötpólusú MIDI, ha a táblagépet vezérelni akarjuk (mondjuk külső szekvenszergéppel), azt egyedül az USB-n tehetjük meg; és az USB-n kimegy a saját billentyűkön lejátszott dallam is. Az egyszerű kivitel ellenére a billentyűk érzésre nem tűnnek veszélyesen rossznak, sőt: egy nyugodt középkategóriát meg lehet nekik előlegezni a szintibillentyű-piacon.

Először egy ősi, első generációs iPaddel próbáltunk életet lehelni a rendszerbe, és - csodák csodája - ment is. Nem volt viszont olyan szintiprogram, amivel ne késett volna egy egész picit, még akkor is, ha maga az érintőképernyőről ilyesmit egyáltalán nem tapasztaltunk. És hát, van néhány olyan program - az Arturia iMinije, vagy a PPG WaveGenerator -, akik előre megmondják, hogy legalább kettest kérnek. Egyébként elindulnak az egyesen is, de az iMininek például törik a hangja, a PPG viszont simán játszható, de a 3D ablakot ne hívjuk be, mert elszáll.

Az iPad 2 viszont a végső megoldás érzetét hozza el közénk. Bedugjuk a foglalatba, és egyszeriben miénk a világ legokosabb szintetizátora - egy szép nagy érintőképernyő, ami alatt szinte végtelen számban és variációban biztosítanak nekünk a világ gyártói különféle, izgalmasnál izgalmasabb szintimotorokat, igazi, teljes méretű billentyűzettel felszerelve. Ez bizony annak a koncepciónak a sokkal fejlettebb megvalósítása, amit még 2000 előtt mutatott be a Korg Oasys néven - egy nyílt szintiarchitektúra, ahova mindenki fejleszthet, és pofonegyszerű a kezelése. Az ár viszont mindennek a töredéke - iPad 2 százezerért, billentyűzet hatvanért, a szintiszoftvert pedig számolni sem érdemes, olyan olcsó.

A SynthStationnek szoftver arca is van, ez az Akai által már több éve fejlesztett és továbbfejlesztett SynthStation program, ára az App Store-ban összvissz két dollár, iPhone és iPadre egyaránt. A SynthStation 49 kezelőfelülete ezt a programot szolgálja ki - egy időben háromféle szintihangot képes megszólaltatni ez a program, egy polifónt és két monofónt, valamint egy dobgépet. A hangszerek közti válogatást, a programváltásokat, az oktávváltást, a szekvenszer indítását és leállítását, és az egész cucc hangerejét lehet belőni a jobb kézre eső vezérlőkkel, míg bal felől a hajlító- és modulációs tárcsa mellett kilenc MPC-stílusú dobpad található. Ha benne vagyunk a SynthStation programban, akkor mindenféle külön erőlködés nélkül szintizhetünk és dobolhatunk, egyszerre is - ötvenféle dobkészletet tol a rendszer alánk.

Más a helyzet, ha nem az Akai szintiprogramját hívjuk be. Igazából tulajdonképpen bármilyen szoftverszintit képes a billentyűzet meghajtani, amely fel van készítve az Apple CoreMIDI meghajtójának használatára - és, szavamra mondom, nem találtam olyat, amelyik ezt ne tudná. Az Arturia, a Korg, a PPG és a Moog programjai legalábbis bizonyosan megszólaltathatók a SynthStationnel, és hangjuk megszólal a kimeneti jackdugókon, vagy a fülesben. Értelemszerűen a hangerőgomb is működőképes ezekben, és az oktávváltót is használhatjuk. A többi gomb azonban süketnéma marad, mert ezek mind spéci MIDI kontrollüzeneteket küldenek - még a programváltó is, így a hangszínváltásokat minden más szoftverszintiben az érintőképernyőről lehet megeszközölni. Ami nem túl nagy baj, csak lehetett volna másképp.

A képernyő egyébként egy további funkcióval is kisegít bennünket: X-Y kontrollerként szinte minden program felkínálja valamilyen módon.

Egy apró kellemetlenség, ami a megboldolgult Steve Jobs bűne: tele vannak a netfórumok azzal a hibajelenséggel, hogy a SynthStationbe dugott iPadeknek első bekapcsolás után hektikusan hol van hangjuk, hol nincs. A zseniális Jobsnak rengeteg előremutató és zseniális felhasználóiinterfész-megoldást köszönhetünk - és néhány eszetlen őrültséget is, ami például ennek az esetnek is kiváltó oka. A szoftveres Beállítások között van ugyanis egy olyan kapcsoló, ami azt mondja meg, hogy az iPad jobb felső sarkában található csúszógomb mit csináljon: elnémítsa-e a készüléket, vagy rögzítse az elforgatott tábla képernyőjét. Bármelyiket választjuk ki, a másik paraméterhez utána nem tudunk hozzáférni - így, ha a forgatást rögzítő állásban van, akkor nem tudjuk feloldani a némítást, így a készülék - elvileg - csendben marad. Elvileg, mondom, mivel a programok egy része nem veszi figyelembe ezt a kapcsolót egyáltalán! Így ne csodálkozzunk, ha az első bekapcsolást követően épp az Akai programja nem működik, míg egy csomó más igen - először a Beállításokban a némítást kell kiválasztani, majd a fizikai gombot bekapcsolt állapotba tolni, végül nem árt, ha a funkciót ismét forgatásrögzítésre állítjuk - így nem lehet többet gondunk belőle.

A foglalatba behelyezett iPad egyébként teljesen funkcionális, ebben a minőségében is lehet rajta böngészgetni, YouTube-ozni, zenét hallgatni vele - és minden hangkimenet a SynthStation profi hangkimenetein fog megszólalni. Még azt is meg tudjuk csinálni, hogy a háttérben zenelejátszunk valami alapot, míg az előtérben futó szoftszintin játszunk hozzá.

Gyermekbetegségei ellenére határozott állításom, hogy ez a készülékkoncepció a közeljövő egyik fontos iránya. Az iPadet szervesen integráló zenei perifériák valóságos forradalmát látjuk, és mind közül talán épp a billentyű az, ami a legsokoldalúbb felhasználást teszi lehetővé, és ami technikailag is a legizgalmasabb. Hamarosan látunk egy-két konkurenciát majd megjelenni ebben a géposztályban - a fejlesztés iránya pedig egyértelmű: már az új Lightning-csatival és MIDI-vel kell kijönni, robusztusabb kivitellel, öt-hat oktávos hangterjedelemmel is meg lehet próbálkozni, profi fejhallgató-csatlakozással, programváltási lehetőséggel. Lehet szofisztikáltabb audióinterfészt is építeni a jövő billentyűibe - például hangbemeneteket, hiszen az integrált iPad-szekvenszerek (GarageBand, Cubasis, FL Studio Mobile) már elbirkóznak akár 24 bejövő hangcsatornával is.

A belső iPad-szabványok fejlődése pedig még komolyabb lehetőségeket fog megnyitni. Az Audiobus már most magas minőségű effektezéssel erősíti a platformot, a hamarosan várhatóan hasonló volumenben elterjedő Jack által pedig audióprogramok egész tárházát huzalozhatjuk modulárisan összevissza. Ez az a platform tehát, ahol történnek a dolgok, ez nem vitás, és a most tesztelt billentyűnk csak az első mérföldkövek egyike. De nagyon szépen faragott, nagyon hasznos mérföldkő, sokáig emlékszünk majd rá.