Arról már volt szó, hogy a hallástartomány 20 és 20000 Hz (Hertz) között van - hogy pontosan hol van az alsó és hol a felső vége, az minden embernél más és más (fiatalabbaknál tágabb, idősebbeknél szűkebb a tartomány). Az viszont, hogy ezen a tartományon belül mely hangokat tudjuk megkülönböztetni hangmagasság szerint, már a zene fogalomtárába tartozik. Az európai zene a zenei hangok egymáshoz viszonyított távolságát illetően úgynevezett félhangokat különböztet meg egymástól (ellentétben például az indiaival, ahol negyedhangok is előfordulnak).

Most már bevezethetjük a félhang fogalmát - egy oktáv éppen tizenkét félhangból áll. Ezt egyszerűen beláthatjuk, ha leülünk a zongora (vagy akármilyen, billentyűzettel rendelkező hangszer) elé, és megnézzük, hogy az oktávnyi távolságú hangok között mindig éppen tizenkét billentyűt kell lépkednünk, ha figyelembe vesszük mind a fehér, mind a fekete billentyűket.
Hogy miért van ez így, arra egyszerű a magyarázat: a klasszikus zenei hallás ezt találta jónak, illetve: történelmileg így alakult, amihez fülünk egyszerűen csak hozzászokott (az indiaiak pedig a negyedhangokhoz szoktak hozzá, nekik az tetszik). Most már tehát megadhatjuk a választ, egy félhangnyi távolság a zongorán két egymás melletti billentyű (fekete és fehér, vagy két fehér, melyek között nincs fekete) között lévő hangtávolság. Persze ennek is van matematikai megfogalmazása, mégpedig az, hogy ha van egy alaphangunk, akkor a tőle félhangra felette lévő hang frekvenciája (nem tévedés) tizenkettedik gyök kettőszöröse ennek.
A teljesség kedvéért azért annyit mondjunk el, hogy az előbbi megfogalmazás csak az úgynevezett temperált hangolás esetében igaz, azaz akkor, amikor az oktávot pontosan tizenkét, egymástól egyenlő távolságra lévő hangra osztják fel. A régebbi időkben többféle hangolás is létezett, például a pithagoraszi hangolás, amely, ha nem is sokban, de különbözött a temperálttól (egy-egy hang néhány Hz-cel feljebb vagy lejjebb került) - átlagos fülű ember meg sem hallja a különbséget köztük, hacsak nem éppen egyszerre hall egy ilyen és egy olyan hangolású hangszert (nem kimondottan kellemes élmény).
Eljutottunk tehát addig, hogy most már tudjuk, mi a félhang, és mi az az oktáv. Innen már könnyebb továbbhaladni távolságok szerint: egész hang (két félhang), terc (három vagy négy félhang), kvart (öt vagy hat félhang), kvint (hét félhang), szext (nyolc vagy kilenc félhang), szeptim (tíz vagy tizenegy félhang).
Az ilyen megnevezések, mint a "fekete billentyű", vagy "fehér billentyű", elég esetlegesek, mert a zongorán mindegyikből van elég, a gitáron viszont egy se; a terc vagy a kvint pedig csak hangtávolságokra utal. Ki kellett tehát találni minden egyes hangnak valamilyen nevet: a zongora fehér billentyűit tehát elnevezték az ábécé betűiről. Ezek a betűk: A, H, C, D, E, F, G. Az angolszász irodalomban (amely a szintetizátorok esetében nagyon fontos, hiszen sok hangszer felhasználói kézikönyve csak angol nyelven olvasható), szintén a dolgok bonyoIítása végett, a H helyett a B-t használják. Persze ebben nekik van igazuk a logika szerint, egészen addig, amíg a B-t nem használjuk el másra. Sajnos, mi, magyarok, el fogjuk használni, mégpedig az A és a H közötti félhangot nevezzük majd B-nek.
Arról is szólni kell, hogy honnan is kezdjük a hangok megjelölését. A dolgot tovább egyszerűsítve, csak azért sem az A helyét szokták megadni, hanem a C-ét, ez pedig egy zongorabillentyűzeten annak a billentyűrészletnek az alsó (bal oldali) végén található, ahol csak két fekete billentyű van.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy elvileg a keresztes és a bés hangok csak a temperált hangolásnál jelenthetik ugyanazt a hangot, a példaként említett pithagoraszi hangolásnál egy kis különbség van közöttük, csakhogy a zongorán egyedül a temperált hangolást lehet megvalósítani...
A dolgoknak még korántsincs vége, ugyanis oktávból egy zongorán több van, egy átlagosl zongorán pontosan nyolc (és még egy kicsi), így az oktávokat is meg kell különböztetnünk egymástól. Ez úgy megy, hogy a zongorabillentyűzet közepén levő C hanggal kezdődő oktávot nevezzük egy vonalasnak, felette (azaz tőle jobbra) a két vonalas, három vonalasés így tovább, alatta (azaz tőle balra) pedig sorrendben a kis, a nagy, a kontra, és a szubkontra oktávok találhatók.
Azt érdemes még megjegyezni, hogy ahhoz, hogy a hangok abszolút helyét meg lehessen határozni, választottak egy alaphangot, ami az egyvonalas, vagy normál A (ki hitte volna), amelynek frekvenciaértéke a mindenkori hangolás referenciaértéke, általában 440 Hz, ehhez a hanghoz hangolnak mindent a fentiekben leírt temperált hangolás szerint.
Ha már a zongora billentyűivel megbarátkoztunk, érdemes egy kicsit a kottaírás és -olvasás rejtelmeivel is foglalkozni, már csak azért is, mert zongorabillentyűk folyamatos rajzolgatásával elég nehéz - bár nem lehetetlen - zenedarabokat papírra vetni.
A kottaírást, akárki is találta ki, öt párhuzamos vízszintes vonal megrajzolásával kezdte. Ezek után a hangokat a vonalakra, illetve a vonalak közé tett kis gombócokkal jelölte. Hogy melyik hang melyik, az mindjárt kiderül, de ehhez előbb tisztázni kell a kulcsok fogalmát. A kotta (tehát az öt párhuzamos vonal) bal szélére általában kétféle jelet szoktak tenni: az egyiket G-kulcsnak vagy violinkulcsnak hívják, a másikat pedig F-kulcsnak vagy basszuskulcsnak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy létezik még egy kulcs, a C-kulcs, amelyet egészen régi zeneművek kottáin lehet csak látni, ezt a kulcsot ma már nem használják (bár ennek volt a legtöbb értelme, ugyanis ezt oda lehetett tenni a vonalakon, ahová az ember akarta, és az egyvonalas C hang helyét adta meg).
Ezek után jönnek tehát a hangok, azaz az őket reprezentáló gombócok. Az előbbiekből következik, hogy más-más kulcsnál a hangok helye is máshol van, méghozzá úgy, hogy a vonalakon és a vonalközökben kizárólag a zongora fehér billentyűinek megfelelő hangok kapnak helyet, a fekete billentyűknek megfelelő hangokat pedig az adott fehér billentyűs hang elé tett kereszttel (#), vagy bé-vel (b) jelöljük. Értelemszerűen a felemelendő hang elé keresztet, a leszállítandó elé b-t kell írni.
Ez a két kulcs persze nem véletlenül van így elhelyezve. Tudniillik, ha alaposabban szemügyre vesszük a hangok elhelyezését abban az esetben, ha egy violinkulcsot (G-kulcs) tartalmazó kotta alá egy basszuskulcsot tartalmazó (F-kulcs) kottát teszünk, látszik, hogy az "egyvonalas C" helye a G-kulcs esetében a nulladik vonalra, azaz a legalsó vonal utáni első pótvonalra kerül, míg az F-kulcs esetében a hatodik vonalra, azaz itt is az első pótvonalra kerül, csakhogy itt nem lefelé, hanem felfelé. Ez tehát az értelme annak, hogy miért tettük a két kottarészt egymás alá, ugyanis az alsó vonalsoron elinduló hangskálát minden további nélkül, egy pótvonal közbeiktatásával lehet folytatni felfelé.
Továbbmenve, nyilvánvalónak látszik, hogy ha elfogy az öt vonal, alkalmazhatunk pótvonalakat tetszés szerinti számban felfelé is, lefelé is, és azt is megtehetjük, hogy nemcsak két kottasort illesztünk egymás alá, hanem akárhányat. A két egymás alatt lévő kottasor leginkább a zongoránál használatos, a felső a jobb kéz játékát, az alsó pedig a bal kéz játékát mutatja. A sípos orgonák kottáinál viszont három kottasor van egymás alatt, a legfelső (általában G-kulccsal) a zongorához hasonlóan a jobb kéz számára, a középső (általában F-kulcsos) a bal kéz számára, a legalsó (szintén F-kulcs) pedig a pedáljáték számára van fenntartva. Ezt az egészet azután lehet fokozni, tíz-tizenöt kottasorig, így kapjuk a nagyzenekari partitúrákat. Itt azért már illik odaírni az egyes kottasorok elé, hogy melyik hangszer játékára vonatkozik, különben senki sem ismeri ki magát rajta.
Az egész fölé-alárendelősdinek egyébként az a lényege, hogy az így "összehuzalozott" (illetve bajusszal összekapcsolt) kottasorokat egyszerre kell olvasni - így már érthető az is, hogy egy karmester dolga nem is olyan egyszerű. Felülről lefelé, keresztben-hosszában egyszerre kottát olvasni nem kis teljesítmény! A nem összehuzalozott kottarészleteket pedig természetesen egymás után kell olvasni, ez ugye kézenfekvő...
Most lássuk, hogy a kották írásánál hogyan ábrázolják a zene ritmusát. Ehhez alapvetően három eszköz áll rendelkezésre. Az első az úgynevezett előjegyzés, ami azt adja meg, hogy milyen lesz a zenedarab üteme. A második eszköz az előjegyzéshez tartozó ütemvonal, ami a kottában úgy jelenik meg, hogy megfelelő számú hangjegy után egy függőleges vonalat húzunk, mintegy lezárva az ütemet. A harmadik eszköz pedig maguknak az egyes hangjegyeknek a megszólalási hosszát adja meg. Ezekről a jelekről lehet megállapítani, hogy egy hang "hány negyedes". A leghosszabb hang az egész, ami négy negyednek felel meg, és egy olyan gombóccal jelöljük, ami belül üres. Ezután

A következő lépés a tizenhatodhang, amely hasonlít a nyolcadhoz, csakhogy nem egy, hanem két egymás alatti zászlócskája van. Ebből következőleg a harminckettednek három, a hatvannegyednek négy zászlócskája van és így tovább. Ugye, milyen egyszerű!

Maga az előjegyzés közvetlenül a kulcs után foglal helyet, és két, egymás alatti számból áll. A felső szám (mint a közönséges tört számlálója) azt adja meg, hogy egy ütemben hány hang lehet, az alsó szám (a nevező) pedig azt, hogy hányad hangokra vonatkozik, amit a számláló megadott. Például a két-negyedes előjegyzés egy ütemen belül pontosan két negyedhang-hosszúságot enged meg, a három-nyolcad pedig három nyolcadhang-hosszúságú hangot.
Azért itt is vannak megszorítások, például az, hogy a számlálóban nem lehet 1, illetve a nevezőben csak 4, 8, vagy 16 állhat.
A hangok magasságát és ütemét (hosszát) tehát ilymódon tudjuk már ábrázolni, csak a hangerő és néhány egyéb finomság jelölésére van még szükségünk (ilyenek a portamento, vagy a glissando). Ezek közül most csak a hangerőt vegyük szemügyre. A zenében általában a hangos (forte) és a halk (piano) különböző fokozataival jelöljük a hangerőt. A hangos fokozatai: forte (f), fortissimo (ff), fortississimo (fff). A halk fokozatai: piano (p), pianissimo (pp), pianississimo (ppp). Ezeket a jeleket valahol az öt párhuzamos vonal alatt, illetve fölött szokták elhelyezni, és onnantól kezdve kell őket figyelembe venni, amelyik hangjegynél előfordulnak (csakúgy, mint a KRESZ-ben a sebességkorlátozást, ami rögtön a táblától érvényes). Ehhez az egészhez járul még az, hogy egy zenedarabon belül lehet halkítani (decrescendo), vagy hangosítani (crescendo) is, amit elnyújtott kisebb/nagyobb jellel jelölnek, vagy egyszerűen csak odaírják, hogy "cresc.", vagy "decresc.".
Manapság egyre kevesebb szükség van a kottára; bárki használhat dalszerkesztő programot úgy is, ha minderről fogalma sincs. Ezek a programok sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb jelöléseket használnak, de a klasszikus zenét tanultak kedvéért megtalálható bennük a kotta is. Igazság szerint - főleg a könnyűzenében - jól meg lehet lenni kottaolvasási képesség nélkül is, számos nagy sztár, például John Lennon vagy Bob Dylan sem ismerte a kottát...
Utolsó kommentek