Továbbra is elektronikus zenei főváros vagyunk: ma este nálunk, a Müpában indítja európai turnéját a képen látható ősforrás, az elektronikus popzene elindítója, a Tangerine Dream, és ezzel párhuzamosan jelentjük be, hogy APC-szervezésben szeptember 28-án és 29-én két koncertet ad az A38-on két korábbi TD-tag zenekara, a Loom.

A TD-alapító Edgar Froese fia, Jerome és Johannes Schmoelling, a nyolcvanas évek nagy zenegyártója - akinek többek között a Panoráma főcímzenéjét is köszönhetjük - Robert Watersszel állt össze trióvá Loom néven, és műsoruk felében a TD nagy számait, másik felében pedig új kompozíciókat játszanak. Érdemes megvenni a jegyeket rájuk még áprilisban, mert lényegesen olcsóbbak; és mert lehet, hogy elfogynak hamar, mivel a Loomnak ezidáig mindössze egyetlen élő koncertje volt Hollandiában, természetesen zsúfolt teltház előtt.

De vissza a Tangerine Dreamhez - kik is ők, és miért fontosak? A szélesebb közönség előtt, különösen manapság viszonylag kevéssé ismert a nevük; az viszont sokat elmond róluk, hogy a Müpa nagytermébe a jegyek gyakorlatilag azonnal elfogytak, számottevő hirdetési megjelenések nélkül. A zenekar ugyanis a modern popzene egyik, ha nem a legbefolyásosabb projektje, a szerteágazó elektronikus zenei mozgalom szinte minden ágában hősként ünneplik őket még a legnagyobb sztárok is. De mi vezetett idáig?

Az együttes története tulajdonképpen az alapító, Edgar Froese és a mindenkori legújabb zenei technológiák találkozásáról szól. A kis Edgar története igazi káeurópai horrorként kezdődött: 1944-ben született Tilsitben, ami ma Litvániához tartozik, de ez ugyebár nem volt mindig így. Apját a  bevonuló nácik ölték meg, anyjával pedig már a visszatérő vörösök elől menekült a városból a világháború végeztével, egyenesen Berlin amerikai övezetébe, amely a legközelebbi szabad területnek tűnt.

Anya és fia kettesben, nyugati szemmel ma már nehezen elképzelhető szegénységben éltek, Nyugat-Berlin amerikaiak által dominált, éledő kulturális közegében. Edgar művészeti főiskolás lesz, festő akar lenni, de suli mellett dolgoznia kell, hogy megéljenek, esténként a közlekedési vállalat buszait festi újjá, az ott megtakarított festékkel pedig házi feladatait készíti a főiskolára.

Eközben megtanul zongorázni és klasszikus gitározni, majd jön a hippikorszak, így együttest alapít, ahol gitáron játszik. A dolog jól megy, és meghívást kap Salvador Dali híres nyaralójába, Cadaquesbe, ahol féktelen művészpartikat fest alá zeneileg több hónapon keresztül a hatvanas években - eközben megtanul egyet s mást a nagy spanyol művésztől, például afféle "hogyan keltsünk médiafeltűnést"-leckéket is vesz.

1968-ban, a dolgok tetőfokán alapítja meg a Tangerine Dreamet, még egyáltalán nem a később sikeres profillal - a rock-blues-beat alapú számokat 1970-től váltják fel a fékevesztett elektronikus improvizációk, egyelőre szintetizátorok nélkül, kezdetleges eszközökkel. A Pink Floyd korai, kísérleti korszakának legelborultabb hangzásaiból kiindulva, lemezről lemezre haladva gyakorlatilag megalkotják az ambient alapjait, amelybe Brian Eno azonnal beleszeret, és pályát módosít.

A nagy kitörést azonban 1973 hozza el, két befolyásos londoni barát közreműködésével. Egyikük John Peel, a BBC legendás DJ-je, aki elkezdi játszani műsoraiban őrült számaikat, a másik pedig egy kisvállalkozó, Richard Branson, aki fejébe veszi, hogy saját lemezkiadót csinál Virgin néven. Egyelőre két művészre elegendő pénze van, egy Mike Oldfield nevű fiatal srácot és a Tangerine Dreamet szerződteti; Edgarnak azonban komoly feltételei vannak, szeretne zenekarának egy saját Moog szintetizátort, azonban a többszázezer dolláros beruházásra nincs saját forrás, nincs EU-támogatás, semmi.

Branson megmozgat mindent, végül sikerül megvennie a Rolling Stones használt Moogját mindössze tizenötezerért, így elhárult az utolsó akadály is a világmegváltás elől, és Edgar társa, a mindössze húszéves Chris Franke első Virgin-lemezükön, a Phaedrán feltalálhatta a bassline-t; azt a monoton, szüntelenül ismétlődő, néhány hangból álló mély dallamot, amely többé-kevésbé ma is a legtöbb elektronikus popdal alapvető építőegysége. A lemez egyébként lényegesen fogyaszthatóbb, mint addigi bármelyik művük - ritmikus elemek hangkollázsaikban addig egyáltalán nem voltak, itt pedig a címadó tizenhétperces szám felét vad, lüktető elektronikus száguldás adja.

A Phaedra kirobbanó sikere után - ott volt a londoni eladási listák élmezőnyében hónapokig, a Kraftwerk első sikeres lemeze, az Autobahn előtt egy teljes évvel - hosszú európai koncertturnék következtek, helyenként gigakoncertekkel (Párizsban például százezer néző előtt). Ezeket szintén fel kellett találni, mivel a lemezeken megjelenő bonyolult elektronikus kompozíciókat élőben lehetetlen volt előadni - élő improvizációs módszerüknek köszönhetően (gyakorlatilag minden előadást többé-kevésbé helyben találnak ki) egyetlen koncertjük sem hasonlít a többire.

Branson, a Virgin feje eközben kapcsolatba került William Friedkinnel, akinek Ördögűző című, meglehetősen elsöprő sikert arató horrorjához Mike Oldfield Tubular Bellsét kölcsönözte. Mi sem volt kézenfekvőbb, mint az, hogy Friedkin következő filmjéhez a TD komponáljon zenét - bár a rendező több helyütt azt nyilatkozta, hogy legszívesebben már az Ördögűzőt is nekik adta volna. Az ötvenes évek klasszikusát, a Félelem bérét remake-elte legközelebb, ez a film azonban a rendező legnagyobb bukásának bizonyult - a zenekar a film zenéjével mégis nagyot tudott gurítani, és több hónapos, végig telt házas amerikai turnét szerveztek rá 1977-ben. Ezen a sorozaton találja fel a zenekar a popzene számára a lézert és a füstöt - egy induló amerikai kisvállalatot, a Laseriumot bízták meg a látványosságok előállításával.

A turné végén kilépett az akkor trióban játszó együttes harmadik, de legkevésbé sem jelentéktelen tagja, Peter Baumann, aki érdekes alkat volt: semmilyen zenei képzettsége nem volt, a hangokat, az akkordokat egyáltalán nem ismerte, mégis elképesztő technikával és érzelmi intenzitással játszott a billentyűkön. A TD után jelentéktelen szólópróbálkozásokat indított, majd kisebb szünet után egy nagyon nagyot lépett: saját lemezkiadót alapított Private Music néven, amely a kilencvenes évekre a világ legnagyobb független lemezcége lett, a BMG dollárszázmilliókért vásárolta fel végül.

A TD a nyolcvanas években teljesen megújult, Johannes Schmoelling (ma: Loom) szerződtetésével, aki viszont a zenekar legképzettebb előadója és komponistája lett. Zenéjük a pop-rock-dzsessz fúziós irányába ment, helyenként korrekt szintislágerekkel, máshol komoly, elmélyült kortárs kompozíciókkal. Emlékezetes koncertek egész sorát rendezték Kelet-Európában, például Budapesten, a frissen átadott Budapest Sportcsarnokban, tizenegyezer néző előtt, Kelet-Berlinben a nyugati zenekarok közül elsőként játszhattak, Lengyelországban pedig a szükségállapot kellemetlenségeit oldották néhány viharos TD-koncerttel, 1983-ban.

1990-ben, a fal ledőlése után néhány héttel már ismét Kelet-Berlinben játszanak, egy új taggal, Edgar fiával, Jerome-mal kibővítve, aki akkor épp húszéves. Ő válik a kilencvenes években a zenei kisfőnökké, a hangzás ennek megfelelően az új elektronikus korszak domináns irányai felé orientálódik - dance, drum and bass alapokat kapnak a jellegzetes Froese-dallamok. Ezek mellé kerül be néhány klasszikus popdal elektronikus feldolgozása, például a House of the Rising Sun, az Eleanor Rigby és a Purple Haze - utóbbiért Grammy-jelölés járt. Jelölést még további hat esetben kaptak, a díjat azonban egyszer sem vehették át, és Oscar sem érkezett az időközben elkészített rengeteg soundtrack közül egyért sem. Némi elégtételt csak az adhat, hogy tavaly, a Facebook-filmért zenei Oscart kapó Trent Reznor minden interjújában elmondta, hogy afféle kíséretet akart írni, ami olyan, mintha a Tangerine Dream készítette volna.

1997-es turnéjukkal ismét eljönnek Budapestre, a Petőfi Csarnokot töltik meg ez alkalommal. Nem sokkal ezután két hirtelen haláleset zavarja meg a munkát: Edgar felesége, Monica megy el idő előtt (ő készítette valamennyi lemezborítójukat), majd Emil Hachfeld, a Pecsában is doboló fiatal dobos.

Jerome tizenöt év után szintén önállósította magát, helyén ma Thorsten Quaeschning játszik; a zenekarban különböző hangszereken pedig feltűnik még három hölgy és egy fiú. A koncert várható zenei anyagáról egyelőre semmit nem lehet tudni, de estére minden kiderül.