Második butikunk a D-05, az idén harmincéves Roland D-50 miniatürizált átirata. Még nincs két hete, hogy bejelentették, és már itt van a tesztasztalunkon, ami a mai előre bejelentős, majd késve szállítós korban egészen szokatlan, de kellemes dolog.

A D-50-nek a Roland világában kétségkívül volt és van kultusza, tényleg őrülten klasszikus hangzások egész sorozatát köszönhetjük neki - ez a magasság azonban messze van a cégen belül legnagyobbaknak tartott hangszerekétől. A Bassline, a TR dobok, a Jupiter és a Juno szintik valamilyen módon előbb-utóbb kategóriájuk csúcsává váltak; ez a D-50 esetében nincs és nem is volt így. Míg élt, a Korg párhuzamos szintije, az M1 nagyobbat tarolt, később pedig többé-kevésbé feledésbe merült, a technológia alapjait, a minta+szintézis elvet a Roland például el is dobta; a D-70 már csak mintákkal operált, majd a JV-JD utódok is. A több hullámban érkező nyolcvanasévek-nosztalgia persze vissza-visszadobta a D-50 hangjait, de a hangszer ára a használtpiacon sosem szállt el, mindig beszerezhető maradt olyan maximum 50-100-150 ezer forintos magasságon, állapottól függően.

Ez tehát egy új helyzetet jelent a Boutique-sorozatban kijövő D-05-nek - nem spórolunk meg sok százezres vagy milliós költségeket, ha a modernizált, kicsinyített verziót választjuk, hanem még többet is kell költenünk, mintha a használtpiacon beszereznénk az eredetit (a D-05 ára valahol 200 ezer forint alatt lesz nem sokkal). A Roland Cloud szolgáltatásban pedig egy ideje már havi alacsony átalánydíjért, pluszköltség nélkül használhatjuk a VST pluginba áttett D-50-et, szóval házon belül is van versenytárs.

Új helyzetet jelent az is, hogy itt nem egy analóg szintit kellett a Rolandnak bravúrt bravúrra halmozva újrateremtenie, hiszen a D-50 a cég első digitális sikere volt - egy szinti, amiben mai kifejezéssel virtuális analóg szoftver futott eleve, némi mintalejátszással megspékelve. A feladat tehát alapszinten mindössze annyi volt, hogy ezt a programkódot át kellett írni egy mai modern processzorra, és áttölteni a hullámforma-adatbázist.

Ennél azért a Roland messzebbre ment, és bevállalt még valamit: a D-05 leemulálja az eredeti D-50 digitális-analóg kimeneti fázisának karakterisztikáját, hogy ne csak úgy szóljon, mint egy steril plugin, hanem a lehető legközelebb essen a hangzása ahhoz, ami a tényleges D-50-ből annak idején kijött.

Ha bekapcsoljuk a D-05-öt, rögtön megcsap ugyanaz az érzés, mint a D-50, vagy billentyű nélküli modulverziója, a D-550 esetében.Itt nincs gond azzal, amire egyes Boutique-daraboknál panaszkodtak, hiszen egyetlen tekerőgomb sincs rajta, csak az eredeti nyomógombok és egy joystick, ahogy az eredetin - ezeket pedig mind könnyű eltalálni, megfogni. Még a kijelző is autentikus, ugyanazzal a zöld színnel látjuk ugyanazt a betűtípust, mint a D-50-en. (Kicsit közelebbről vizsgálgatva azért látszik, hogy természetesen egy grafikus kijelző állítja elő az illúziót, és nem egy karakteres, mint annak idején.)

Alapdolgokban a D-05 egy tipikus Boutique egyébként - három és feles jackdugók, micro USB midi és audió, DK-01 minibillentyűzet csatlakoztatható, szabványos midicsatik és egy hangbemenet - ennyiféleképpen lehet őt megközelíteni. A saját hangszóró szintén adott, szóval ezzel is kivonulhatunk a díványra játszadozni, és billentyűzet nélkül is megszólaltatható monofonikus módon, a bal szélen található ribbonkontroller megérintésével.

No meg a beépített step szekvenszerrel, ami az eredeti D-50-nek nem is volt része. Úgy általában, a tisztán digitális hangszerekbe ilyesmit nem szoktak betenni, hiszen a szekvencia futása közbeni paraméter-tekergetés adja az izgalmat, ilyesmiről itt pedig szó sem lehet (nincs mit tekerni); viszont a szabad, elvonulás játszadozáshoz nagyon jól jön. 64 darab dallamot tud elmenteni, és mindegyik egyenként 64 lépést tartalmazhat.

Az új hangszer erejét egyértelműen a programmemóriája adja. Az eredeti hangszer kapacitásán jóval túllépve összesen 14 banknyi, vagyis 896 kész hangprogram közül válogathatunk, ami a gyári klasszik készleten kívül rengeteg bővítőkártyán hozzáférhető hangkészletet is felölel, szintén a nyolcvanas évek végéről természetesen.

Érdekes, hogy mindössze hat banknyi a beégetett, megváltoztathatatlan hangtárolóhely, és a nagyobbik részt, nyolc bankot saját hangjainkkal is átírhatjuk - a D-05 kezelőfelülete teljes mélységű hangszerkesztést tesz lehetővé, és még a segítő ábrákat is elhelyezték kicsiben rajta a burkológörbékről és az oszcillátorok kapcsolásáról. 

Mondanom sem kell, nem fogtam bele egyetlen hang átírásába sem, és nem is tartom valószínűnek, hogy ez lesz a tipikus tevékenység - azért az a szöveges felület annak idején is igen fájdalmas élményt nyújtott bármifajta mélyebb tevékenységre, és bár a helyzet a D-05-nél nem romlott etekintetben - de nem is javult.

A játék viszont nem játék - a magától értetődő természetesség, ahogy a klasszikus hangok százai és százai kigördülnek ebből a kicsike dobozból, tényleg lenyűgöző. Nagyon nehéz elszakadni tőle, a bőség zavara szó szerint értendő; mindig attól fél az ember, hogy ha otthagyja, kikapcsolja, valamiről lemarad.

Gyönyörűen kijön a korabeli szoftvertervezők zsenialitása - hiába volt az M1 az időszak első számú hangszere, az mindmáig megmarad az emlékezetünkben mintalejátszó egységnek - amit ma már sokan egy kissé lenézett, megtűrt, továbbfejleszthetetlen kategóriának tartanak. A D-50 viszont szintetizátor tudott maradni a korai digitális éra gyermekbetegségei ellenére is; egy olyan hangszer, ami nem szolgai reprodukcióra termett elsősorban, hanem sosem hallott hangzások és hangulatok megteremtésére.

Az álomszerű melegség, ami ebből a hangszerből és hangjából árad, akkor több mint meglepő volt egy teljesen digitális hangszer esetében, ilyet még nem láttunk. El lehet képzelni, hogy mit izzadt a mérnöki team, amíg mindenféle külső segédlet, tudomány és gyakorlat nélkül elő sikerült állítaniuk a cég analóg legendáinak megfelelő hangulatot. Ha akkor, mindössze pár évvel a Jupiterek és a JX-ek után előállnak egy steril digitális géppel, az bármekkora csoda lett volna, minden bizonnyal óriásit bukik. A D-50 és szoftvere azonban örök darab maradt, egy olyan hangszer, amely harminc évvel később is elvarázsolja és ámulatba ejti használóját.

Végül nézzük meg, valójában mennyire sikerült közel kerülni a D-50-hez. (Nagyon.)